Strofa 3

 Talán az egész kerületben miénk volt az egyetlen ház, ahol még fel volt kapcsolva minden lámpa. A nappaliban ültem, Taeyeon pedig velem szemben guggolt, kezében egy kötszeres dobozzal. A jobb csuklóm térfogata a kétszeresére nőtt a fáslitól, amit kedvesem csendesen tekert fel rá.

- Szóval hogy történt?
- Elestem.
Nem volt semmi konkrét indíttatásom arra, hogy részletezzem neki, milyen szerencsétlen, két-ballábas félnótással él együtt. Egyszerűen túl fáradt voltam ahhoz, hogy kioktasson.
- Inkább átment rajtad egy vonat. -mosolyodott el és hirtelenjében a szívem kihagyott egy ütemet... vagy kettőt. - Szóval? Mi történt veled?
Nem mertem elhinni, hogy érdekli őt. Nem voltam annyira naiv, annyira együgyű. Nem szabad hinni a mosolyának, mert minden szem fogából az a benne lakozó végtelen nemtörődömség tükröződik.
- Cica? - simított végig arcomon, mikor befejezte a kezem ápolgatását. Szemében igazi, legalábbis annak tűnő, érdeklődés csillogott. Ha volt valaha is egy olyan perc a kapcsolatunkban, amikor gondolt rám, az érzéseimre vagy bármire, amihez csak nekem van közöm és nem a pénzemnek, akkor az a perc biztos nem volt feleannyira sem hosszú, mint a mostani. Végtelennek tűnt a pillantása, amolyan "megragad és sosem enged el" fajta volt. Olyan, aminek mindent el lehet hinni, meg lehet bocsátani és mérhetetlenül szerelembe lehet vele esni. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek.
- Ugye kikísértem Jongint... - kezdtem életem egyik legkínosabb estéjét mesélni. Elmondtam neki, hogy megkergetett egy kóbor kutya, hogy elrejtőztem egy bokorban, de beleestem az árokba. Pontosan leírtam neki annak a macskának a kinézetét is, aki rám talált, hazáig kergetett és majdnem lerángatta rólam a nadrágot. - Istenemre mondom, meg akart enni! - magyaráztam a már lefedett karmolás és harapás nyomokra mutogatva. A hazajutásom minden részletét elregéltem neki. Rengeteget túloztam, néhol hősként, néhol áldozatként mutattam be magam, ő pedig nevetett, persze egy szavamat sem hitte el.
Nem tudtam abba hagyni a beszédet, egy új mesét kreáltam a régiből és csak hazudtam és hazudtam szemtelenül. Akkora baromságokat hordtam össze, amilyet a világ még nem hordott a hátán, mert nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen. Sem az arcán tündöklő mosoly, sem a csengő kacagás, sem a bennem keltett érzés nem maradhatott abba.
Fagyjon meg a világ, hogy az ő mosolya tovább melegíthessen! - gondoltam.

 A jelenet, ahogy ott guggolt előttem és felhőtlenül hahotázott, valahogy a kezdetek kezdetére emlékeztetett: egy iskolai egyenruháját paradicsomlével leöntő végzős lányra, és egy szalvétáért kapkodó másodéves fiúra, aki - miután belátta, hogy nem tudja eltüntetni a foltot a blúzról - értetlenül szemlélte a lányt, hogy miért nevet a szituáción.
Ugyanazt az őszinte vigyort mutatta meg nekem és én elhittem, hogy nyomban belé tudnék szeretni ismét, de hirtelen abba maradt a hangos kacagás és esküdni mertem volna, a szobában is hidegebb lett egy-két fokkal. A múlt képe lassan elmosódott a szemem elől, a szalvéták, a paradicsomlé és az a mosolygós lány is, helyüket pedig két szigorú szempár vette át, melyek egyenesen a lelkembe tekintettek. Taeyeon pirosra festett ajkai szólásra nyíltak és egy hűvös, borzongató érzés végigszaladt a hátamon.

- Szakítsunk.

*

 Négy nap alatt ürült ki a ház: a falról a fényképek, a sárga bögrém mellől az ő rózsaszínje, az elektromos fogkefe meg a mandulás tusfürdő, a csinos, drága ruhák, az idegesítő illatgyertyák, a biokaják a hűtőből, maga a hűtő és a plazma tévé. Mind eltűnt. A vászon függöny, a perzsa szőnyeg, a lámpabura, hat porcelántál a kilencből, Liza és a másik macska is, amelyiknek mindig elfelejtettem a nevét... és Taeyeon. Mind elhagyott.

 Ábrándos tekintettel néztem a ridegül hátrahagyott Francis Bacon festményekre a nappali jobb sarkában. Valami furcsa, groteszk együttérzést tanúsítottam feléjük, amelyet még magamnak sem sikerült megmagyaráznom. Néha azon kaptam magam, hogy megkérdezem tőlük, jól vannak-e? Esznek rendesen, aludnak eleget? Nem magányosak, ugye?
Egyik sem válaszolt, mégis megértően bólogattam, mintha valahogy csak-csak kommunikálnék velük. A képek festője, Francis, abban az évben halt meg, amikor én megszülettem. Totális véletlen, de életem második legnagyobb iróniájának tartom. Az első az, hogy az a felszínes, önimádó, álszent büdös kis... lány; szakított velem.
Nem gyászolok. A gyászba bele is halnék, és nem engedhetem meg neki azt az örömet. Próbálom magam a földön tartani, próbálok életben maradni.
Az üres szobák és a falon lógó sorstársaimon kívül egy mentőövem van, amibe kapaszkodhatok. Az én drága, gyerekes haragom és sértettségem, melyet odaadóan táplálok, mert mondom, más már nincs nekem.

 Némán feküdtem a padlón és az órát figyeltem, az egyetlen élőnek tűnő dolgot a helyiségben. A nagy mutató kényelmesen tette meg a lépéseit, ahányszor a másodpercmutató elszaladt a 12-es előtt.
- Háromnegyed kilenc. - suttogtam a levegőbe. - Ég alján halvány fény dereng, mintha kelne reggel a Nap. - az óráról az ablakra vándorolt tekintetem. A beszűrődő fény csípte a szememet. - Lelkem magányosan kereng; hideg, tiszta kristály darab... Ó, te jó ég! Bassza meg... Ezt leírom!

 Az utolsó szót jegyeztem le, amikor egy új sms érkezését jelezte a telefonom. Az üzenetet az "unoka-sógorom" küldte emlékeztetőül, hogy nem Taeyeon az egyetlen bonyodalma a szánalmas, sivár létezésemnek:
Van egy jó és egy rossz hírem
1: az írók versenyének időpontja dec. 14.
2: a drága feleségem csinált kimchit neked is, sós, mint a szemét, gyere a klubba érte (és hosszabbítsd meg a tagságod, lejárt)

- Sós, mint a szemét. - ismételtem egy halvány mosoly kíséretében. - Milyen költői.

Strofa 2

  Úgy tűnt, mintha az idő szándékosan lassult volna le, csak, hogy az ujjaim a tenyerében egy átlagos kézfogásnál hosszabb ideig időzhessenek.
- Első fellépés? - Az egyetlen dolog, amit felfogtam az az, hogy a meleg bőre már nem simult az enyémhez. Lassan leengedtem a kezem magam mellé és igyekeztem átkonvertálni az előbbi kérdését.
- Igen. Vagyis nem! Délután szoktam felolvasni, szal' az estin első volt, ja.
- Értem. - nevető ráncai felfelé íveltek, pont úgy, mintha nyomban elröhögné magát.
- És neked?! - rivalltam rá rekedten. - Mármint, először vagy itt?
Szinte éreztem, ahogy lesül a bőr a képemről. Figyelem emberek! Ez itt a világ első számú - random üvöltöző - félnótása, Byun Baekhyun személyesen!
- Pár hónapja elkezdtem verseket írogatni, aztán most körülbelül két hete idehurcolom őket a közönségnek. Egészen üdítő érzés!
Tehát még friss hús. Lehet akármennyire vonzó a hangja, - már pedig nagyon is az - a versei nincsenek fele annyira se jók, mint ahogy azt elvárhatnánk egy estitől. Ez a srác esetlen és egy valóságos mamlasz, így ha akarnám, se tudnám vetélytársnak tekinteni. Sőt, szerintem jelen pillanatban egy sorson osztozunk: mind a ketten "kezdők" vagyunk. A különbség csak az, hogy én több, mint fél éve erősítem ezt a tábort.
- Király! - nyögtem. - Nos...
- Nos?
- Nos, még találkozunk, Chanyeol! - hadartam a szavakat és beleintegettem a megnyerő hangú sorstársam arcába.
- Rendben. Szavadon foglak, Baekie!
Baekie. Az imént azt mondta, hogy Baekie?!

*

  A kezemben egy valaha ezüst színű golyóstoll nyomorgott, de a fogása helyén mára már lekopott a festék. Begyakorolt mozdulatokkal szántottam vele végig egy papírlap felületén, miközben erősen koncentráltam arra, hogy mérgemben el ne hajítsak mindent. 

- "Szemeid, mint két térkép, s elvezet az úton a kincsért..." - olvastam fel hangosan azt a sort, amit még nem sikerült a felismerhetetlenségig összefirkálnom. - Jézusom! Úristen! Ez szörnyű! Milyen térkép, mégis mit gondoltam?!
A szoba sarkában lévő papírkupac újabb galacsinnal bővült.
A hálószoba valóságos csatamezővé válik, amikor beáll a költői válság. A harc a gondolataim megfogalmazása és azoknak a lapra vetése közt folyik, ám a végén nem nyer egyikük sem - maximum a papír-írószer bolt, ugyanis teljesen felemészti a készleteimet a heves háború.
December első vasárnapján lesz egy hivatalból versenynek nevezett dolog a klubban, ami valójában egy farokméregetés az esti és a délutáni felolvasók között, semmi több. Az a srác múltkorról elegendő erőt csepegtetett belém ahhoz, hogy legalább azon az egy eseményen ismét megkíséreljem leégetni magam. Készségesen neki is láttam a versírásnak, de elakadtam... az első szónál.
Van még egy hónapom összedobni valamit, de én már most legszívesebben levágnám a saját ujjaimat, hogy megállítsam magam a reménytelen próbálkozásban.

- Cica! - mosolygott rám az ajtóban állva Taeyeon. Már majdnem hittem a belőle áradó jóindulatnak, de még időben észre vettem a szemeiben meglapuló fanyar undort és a ki nem mondott, mégis egyértelmű figyelmeztetéseket, mint például a "feldughatod magadnak a szaros papírjaidat, mert én aztán fel nem takarítom" vagy a "felszeded, vagy megöllek" intést.

- Összepakolok. - vakartam meg a tarkómat alázatosan, ő pedig halkan felkuncogott.
- Helyes.
- Tae! - szóltam utána, még mielőtt kifordult volna a folyosóra. - Idejönnél egy pillanatra?
Morcosan, már-már haragudva huppant le az ágyra. Két karját támasznak használta maga mögött, s igyekezett minél kényelmesebben elhelyezkedni a barna, kockamintás ágyneműn.
Odagurultam hozzá, hófehér pofiját a kezeim közé fogtam és elszántan fürkésztem szempárjait.
- Mit csinálsz? - húzódott el.
- Ihletet gyűjtök, maradj nyugton!
- Ijesztő.
Íriszeimet ajkának játékos ívére irányítottam és gondosan szemügyre vettem minden egyes vonást az arcán. Minden vonalat, minden rakoncátlan hajszálat, ami a homlokára hullott áttanulmányoztam és mélyen az elmémbe véstem.
Semmi.
Még az ő gyönyörűsége sem tudott megihletni.

  Csöngött a kaputelefon, mire Taeyeon megkönnyebbülten kikacsázott a légteremből.
Ott ültem megsemmisülve, kifejezéstelen, bár lassacskán dühtől torzuló arccal és igyekeztem feldolgozni a totális vereséget.

- A kurva életbe. - suttogtam megadva magam a ténynek. - Tényleg nem tudok írni.

- De rossz valakinek!
Az ismerős hang hallatán felkaptam a fejem és vigyorogva a tulajdonosához rohantam.
- Hogy kerülsz ide? Azt hittem később jössz!
Októberben kaptam egy e-mailt, amiben figyelmeztetett, hogy év végén ha akarom, ha nem meglátogat. Titkon automatikusan szilveszterre tippeltem az esemény időpontját. Rosszul tettem, de boldogan nyugtáztam a tévedésem. - Basszus, hány éve is?
- Egészen pontosan három éve és négy hónapja. Hiányoztam? Ne válaszolj, tudom! - hangosan kacarászott a saját "poénján" én pedig kénytelen voltam vele együtt nevetni.
Ez a menthetetlenül egoista srác középiskola óta a legjobb barátom, ám amikor kiment külföldre tanulni, valahogy elsodort minket a sors egymástól. Az elején még folyton hívogattam őt, de időhiány miatt egy éven belül megszakadt ez a csekély kapcsolatom is vele. Sajnáltam a barátságunkat veszni hagyni, de tudtam, én csak egy kisebb teher lennék a vállán, amit egyhamar úgyis megunna.
Ezt a pontot kikerülve engedtem el őt - és most itt van. Agyonzselézett hajjal, fekete bőrdzsekiben és szakadt farmernadrágban az ajtófélfának támaszkodva mosolygott rám szüntelenül. Meg kellett őt érintenem ahhoz, hogy elhiggyem, tényleg itt van, ő az, és jelen pillanatban nem csak hallucinálok valami olcsó drogtól. Éreznem kellett az ujjaim közt, hogy Kim Jongin végre hazajött! 

 *

  Már vagy két órája beszéltem, ő pedig azóta csinált magának kávét, ebédet és elmosogatta azokat az edényeket is, amiket Taeyeon napok óta csak kerülgetett. Igazán nem hibáztathatott, hogy szinte ömlöttek belőlem szavak, hiszen három év túl hosszú idő, hogy pár percbe fojtsam.
- Egyébként - szakította félbe a válságomról szóló monológomat. Most szólalt meg először, mióta elkezdődött az egyoldalú beszélgetésünk. - nem úgy volt, hogy feladod az írást?
Jongin mostanra mindenről tudott, ami velem történik, erről gondoskodtam.
- Ja. De végig gondoltam azt, amit az a srác mondott.
- A füles-torony? Park Chanyeol?
Egy elismerő, büszke mosolyt eresztettem felé. Anno elég nehezen jegyezte meg az emberek nevét, ha mégis sikerült neki, annak nyomós oka volt. Talán a Chanyeol iránt való túlzott izgatottságom miatt ragadt meg benne.
- Tetszett neki a versem. Vagyis még van remény számomra.
- Aha. Mégsem voltál felolvasáson két egész hete. - mutatott rá az igazságra.
- Lényegtelen mellékszál.
- Ugyan már! Nem akarsz találkozni vele?
- Kivel? - szempilláim alatt a pupillám a kétszeresére tágult, mikor ismét kimondta a nevét.
- Chanyeollal!
Nem mondom, hogy nem futott már át egy párszor bennem a kérdés, de sosem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet. Most, hogy hangosan is hallhattam ezt az agyam legmélyére űzött gondolatot, úgy érzem sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint azelőtt. Talán a jó kérdés nem is az, hogy akarom-e látni, hanem, hogy ha látnám, mi történne. Egy biztos; nagyon nagy hatással volt rám, hiszen a szakadék széléről vonszolta komfortzónába az írói énemet, méghozzá egyetlen egy mondattal. Ez igazán szép teljesítmény, elismerem, de akkor sincs különösebb érdekeltségem felé.
- Talán segíthetnétek egymáson. - vetette oda Jongin, amikor már a negyedik perce ücsörögtem az étkező asztalon szótlanul.
- Gondolod? - a jobb lábam rúgott egyet a levegőbe, majd a bal is.
- Persze! - fuldoklás szerű nevetést hallatott. - Aztán a végén kiderül, hogy meleg vagy; megcsókolod, az ajkaid sóvárognak majd minden egyes másodpercért, amit nem az ő puha párnáinak ízlelésével töltenek, a bőröd ég, ahol hozzád ér, és ezzel egy mindent felperzselő, beteges szerelem veszi kezdetét, amiből sosem gyógyulsz ki igazán. - bólintott. Majdhogynem megveregette a saját vállát, amiért ilyen remek mondatot tudott összetákolni. Akárhogy is, hatásos volt. Na persze mondhatnám, hogy könnyű annak, aki történet író. Három regényen is túl van már. Nem mellesleg ő maga már tapasztalta azt az érzést, amiről beszélt. Előnyben van.
Megköszörültem a torkom és a lehető legkomolyabb tekintettemmel sújtottam le rá.
- Mélyen szántó feltevés, barátom, de én nem vagyok Do Kyungsoo.

  A következő két órában Kai élete került terítékre, én pedig csodálattal hallgattam mindazt, amit elmesélt. Rengeteg helyen megfordult, rengeteg emberrel találkozott, de ami engem igazán felvillanyozott, az a szerelmi élete volt. Amikor kimondta Kyungsoo nevét felragyogott az arca és le sem lehetett volna vakarni róla azt a bugyuta mosolyt. Megrészegülve, bódult izgalommal mesélt el minden apróságot róla, hogy mikor kel, mit vesz fel általában, mik a kedvenc dolgai. Jongin mindent tudott Kyungsooról. Elképesztően szerelmesnek tűnt.
Ők ketten még akkor jöttek össze, amikor középiskolába jártunk. Jongin a gimnáziumi években falta a nőket. Minden héten más csaja volt, nála heterobb senki sem lehetett volna, de aztán beiratkozott az osztályba egy alacsony, "imádni való" - kisebb dühkitöréseket produkáló - srác, és a nagyon hetero barátomból nagyon buzi lett.
Olyan hihetetlennek tűnik nekem, hogy valakit ilyen sokáig tud szívből szeretni, pont úgy, mint a kapcsolatuk legelején, teljes odaadással. Mert hát öt év igenis hosszú idő.
Taeyeonnal körülbelül két napig voltunk szerelmesek, most már csak az én pénzem és az ő szépsége az, ami összetart kettőnket.
Jongint hallgatva úgy éreztem, nekem sosem lehet olyan boldog életem, mint neki.

*

  A váratlan vendégem hajnalban indult haza, én pedig kikísértem az állomásig. Az arcomat kicsípte a fagyos, északi szél és ha nem lenne lehetetlen, híven állítanám, hogy az orromból jégcsapok lógtak ki.
- Vigyázz magadra! - nevetett felém a barátom, mielőtt még felszállt volna az utolsó buszra, ami kiviszi őt Anyangból.
- Jó legyél, Jongin!
Még volt egy perc az indulásig, és a jármű nem volt hajlandó elindulni, míg a visszaszámláló a nullához nem ért.

  Nehéz léptek zaját visszhangozta a tér, a kivetítőn pedig már csak negyven másodperc villogott.
- Hé!
Harminchét másodperc.
- Byun Baekhyun, igaz?
Harmincegy másodperc.
- El se hiszem, hogy pont most találkozunk!
Huszonhat másodperc.
- Két hete nem voltál a klubban.
Huszonegy másodperc.
- Holnapra egy remek verset viszek! Ígérd meg, hogy eljössz, oké?
Tíz másodperc.
- Ne felejtsd el, Baekie! Holnap találkozunk!
A következő pillanatban az óriás felugrott az utas szállítóra, éppen, hogy nem zárták rá az ajtót.
Magamon éreztem Jongin kérdő pillantásait és annak a másiknak az izgatott tekintetét is. Felpillantottam és a buszon az Ő kócos fejét kerestem, nem Jonginét, nem is másét, hanem Chanyeolét. A jármű végében találtam rá, engem nézett, én pedig nem tudtam elterelni a figyelmemet arról a tényről, hogy az a két csokoládébarna szempár ma még csillogóbb volt, mint legutóbb.

Strofa 1

Rég óta oly vak vagyok

szemeim lehunyva
csókodért kutatva
zárnak el eme erős karok

Szerelmem elszunnyadt
s eltűntek a lapok,
ahogy elszálltak a napok
keservem felgyulladt.

 Halkan megköszörültem a torkomat, amint befejeztem versem elszavalását. Körbenéztem a teremben reakciók és éljenzések után kutatva, de a rideg igazság arcon csapott; üres tekintetek és kérdőjelekkel tömött ábrázatok bámultak rám. Abban sem vagyok biztos, hogy tényleg rám néztek, talán csak az előttem álló állványt kémlelték, amire a verses papírjaimat helyeztem.
Zavartan felálltam a székből és egyenesen a színpadról levezető lépcsők felé tartottam. Néhány szempár végig követte a lépéseimet, de minden bizonnyal azok is csak azért, mert vártak egy végprodukciót, valamit, ami feldobja a holt unalmas felolvasásom utáni kínos csendet.
Megkapták.
A jobb lábam két centivel arrébb helyezkedett el az első lépcsőfokon, így én elvesztettem az egyensúlyomat és a következő pillanatban fejjel borultam le a másfél méteres színpadról.
Harsogó nevetésben törtek ki az emberek, a kíváncsi nézők és a többi író is. Az arcom égett zavartságomban és legszívesebben fel sem keltem volna a földről. Utáltam a gondolatát annak, hogy ha feltápászkodom, akkor szembe kell néznem a rajtam vígadó tömeggel.
Az arcomba húztam a pulcsim terebélyes, fekete kapucniját és úgy iszkoltam végig a sorok között. Egy pillanatra sem néztem fel.

 Hat és fél hónapja járok abba a felolvasó körbe, az első napokon még imádtam bemenni a klub viszonylag nagy épületébe, mert tudtam, ha a színpadra állok és a kezemben lévő verses formátumú érzéseimet eléjük tárom, ők megértően és átszellemülten tapsolnak majd. Mindenki teljes odaadással hallgatja a szavaimat és ez kölcsönös lesz.
Tévedtem.
Velem együtt más írók is jöttek hozzájuk és amilyen gyorsan oda kerültek, olyan sebességgel nyomtak el engem. Nekik volt tehetségük, karizmájuk és vonzó, mély hangjuk. Olyan hangjuk, ami megkívánja a figyelmet, és ha megszerzi azt, el nem engedi. Az én hangom nem ilyen, nem mondom, hogy túl vékony, vagy átlagos, de szívesen változtatnék rajta, ha lehetne.
Ez alatt a pár hónap alatt rájöttem, nem számít, milyen jól írsz, ha egyszerűen nem tudod magadra vonni a figyelmet. Mostanában a hangsúlyokkal játszadozva próbálom megérinteni a hallgatóságot, de semmi haszna. Az egyetlen dolog, amire felfigyelnek nálam az az, ha leesek a színpadról.

*

 Nap nap után egyre csak úgy éreztem, hogy semmi keresni valóm nincs a klubban. Minden délután nyúzottan estem haza; mogorván és csalódottan.
- Mi a baj, szívem? – emelte le rólam a kabátot Taeyeon szorgosan. Felakasztotta a fogasra és hátulról átölelt, mint mindig.
- Semmi, csak hosszú napom volt. – hazudtam, mint mindig.

Taeyeon-t sosem érdekelte igazán, hogy mi van velem, így már meg sem próbáltam elmondani. A legtöbb kérdése csak az örökségemmel volt kapcsolatos, és hogyha valamilyen eszement gondolatom arra késztetett, hogy elmeséljem neki a napomat, ő az első szónál forgatni kezdte a szemeit és kivonult a konyhába.
Szeretem őt, hisz gyönyörű, tud főzni és jó az ágyban, csupán az zavar, hogy meg sem próbál együtt érezni velem.

Céltudatosan masíroztam a nappali irányába, hogy elterülhessek az ütött-kopott, „nagyi ereklyéje” stílusú kanapén. A párom szorosan mögöttem lépkedett és elkezdte ecsetelni, hogy mennyi kiadása lesz ebben a hónapban.
Finanszírozd ezt, fizesd ki azt. – Meglepett volna, ha ezen kívül mást is meghallok a szájából.
- Rendben, meg lesz minden. – nyögtem szenvedve, csak, hogy abba hagyja végre.
Taeyeon felsikoltott és lágy puszikkal halmozta el az arcomat.
- Hogy hálálhatnám meg, szerelmem? – játszadozott a szavakkal. Tudtam mit akar adni, mindig ez jött.
- Dugjunk!

*

 Másnap kivételesen este mentem a klubba. Tudtam, hogy ebben az időszakban olvasnak fel a „legjobbak”. Azok, akik megkapják a tapsot, az együttérzést és az átlényegülést is; mindazt, amire áhítozom. Csupán két író előadását hallgattam meg, de eldöntöttem, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy beteszem ide a lábamat. Semmi keresni valóm itt! Ők teljesen más szinten vannak, elérhetetlenek. A verseik egy másik világba rántanak, és a végén mindenki állva tapsol. Még én is.

- Hé! Baekhyun? –bökött meg hátulról a kör elnöke, aki történetesen az unokatestvérem második férje. – Miért nem délután jöttél?
- Közbe jött valami. – mondtam alázatosan.
- Értem. Az egyik esti felolvasó beugrott négykor a helyedre, szóval átveheted az ő idejét, ha gondolod. Van versed?
Vagy hetvenszer átgondoltam az ajánlatát egyetlen levegővételnyi idő alatt. Jelenleg a legnépszerűbb írók adják elő gondolataikat és a nézőtér tömve van. Nem lesz több ilyen alkalom és lássuk be, utolsó előadásképp ez igazán megérné.
- Van! – vetettem egy fülig érő mosolyt az elnök felé. Megpaskolta a vállamat és felküldött a színpadra.

Az emberek érdeklődve nézték esetlenkedésemet a lépcsőfokokon, s amikor felértem, ugyancsak kíváncsi arcokba ütköztem. Senki nem ismert fel, és ez jó érzés volt, mintha teljesen új lennék itt. Tiszta lappal indulok. A legjobb versemet kell felmondanom.

Havazás van a szívemben,
itt dideregsz a szememben,
s mindenekben megcsodállak
téged, akit titkolnálak.

Még szóként is tiltva voltál,
titkolt tőlem titkos zsoltár.
Szerelmedből nem maradt más
nekem, csak a földbe hullás.

Szemsugarad záporában
olykor-olykor én is álltam.
Kápráztatott csókod, könnyed,
de becsuktál, mint megunt könyvet.

Az ajkamon nincs bocsánat,
csókod a csókomra száradt.
Szemed csukódása gyónás,
csókoddal szép, az elmúlás.

A hangom remegett és sejtettem, hogy emiatt nem fogok tudni átadni semmilyen érzelmet. Behunyt szemekkel mondtam végig az utolsó sorokat.

 A vers végeztével, mikor a pilláim börtöne mögül, hunyorítva kinéztem a közönségre, meglepetésemre nem üres, hanem meleg tekintetek fogadtak. Nem tapsoltak, nem ujjongtak, de nem hagytak figyelmen kívül sem. Boldog, de úgy igazán, rohadt mód boldog mosoly húzódott az arcomra. Hálás voltam ezért az esti felolvasás lehetőségéért.

Szinte ugrálva mentem le a színpadról, de megtorpantam.
A nézőtér leghátsó zugában valaki ritmikus tenyér összecsapásokba kezdett. Igen, tapsolt. Nekem tapsolt!
Nem tudtam irányítani a testemet, megiramodtam a hang irányába. Rohantam, ahogy a lábam bírta. Tudni akartam ki ő, tudni akartam, hogy mit gondolt a versemről, hogy tényleg tetszett-e neki. Mérhetetlenül nagy késztetést éreztem arra, hogy megismerjem az első embert, aki respektált. A terem végéhez érve lelassítottam, a fickó még mindig tapsolt.

Magas volt, hozzám képest egy igazi óriás. Kócos fürtjei hátra voltak simítva, a hatalmas fülei pedig kibuggyantak a tincsei alatt. Szemei csillogtak és hasonlóan széles vigyor ült a képén, mint az enyémen.
- Remek voltál! – duruzsolta mély, kellemes hangján. – Nagyon tetszett!
Nem hagyta abba a tapsolást, sem a mosolygást. Közelebb léptem hozzá.
- A nevem Baekhyun. Byun Baekhyun. – nyújtottam felé a jobb kezem hirtelen. A fiú meglepett ábrázata szörnyen nevetségesen hatott, és a kézfogásunk is hasonló érzéseket váltott ki belőlem, ám amikor ismét megszólalt, a szívem valamiért kihagyott egy ütemet.
- Az enyém Chanyeol. Park Chanyeol.

Fazekas István - Cyrano panaszai