Strofa 1

Rég óta oly vak vagyok

szemeim lehunyva
csókodért kutatva
zárnak el eme erős karok

Szerelmem elszunnyadt
s eltűntek a lapok,
ahogy elszálltak a napok
keservem felgyulladt.

 Halkan megköszörültem a torkomat, amint befejeztem versem elszavalását. Körbenéztem a teremben reakciók és éljenzések után kutatva, de a rideg igazság arcon csapott; üres tekintetek és kérdőjelekkel tömött ábrázatok bámultak rám. Abban sem vagyok biztos, hogy tényleg rám néztek, talán csak az előttem álló állványt kémlelték, amire a verses papírjaimat helyeztem.
Zavartan felálltam a székből és egyenesen a színpadról levezető lépcsők felé tartottam. Néhány szempár végig követte a lépéseimet, de minden bizonnyal azok is csak azért, mert vártak egy végprodukciót, valamit, ami feldobja a holt unalmas felolvasásom utáni kínos csendet.
Megkapták.
A jobb lábam két centivel arrébb helyezkedett el az első lépcsőfokon, így én elvesztettem az egyensúlyomat és a következő pillanatban fejjel borultam le a másfél méteres színpadról.
Harsogó nevetésben törtek ki az emberek, a kíváncsi nézők és a többi író is. Az arcom égett zavartságomban és legszívesebben fel sem keltem volna a földről. Utáltam a gondolatát annak, hogy ha feltápászkodom, akkor szembe kell néznem a rajtam vígadó tömeggel.
Az arcomba húztam a pulcsim terebélyes, fekete kapucniját és úgy iszkoltam végig a sorok között. Egy pillanatra sem néztem fel.

 Hat és fél hónapja járok abba a felolvasó körbe, az első napokon még imádtam bemenni a klub viszonylag nagy épületébe, mert tudtam, ha a színpadra állok és a kezemben lévő verses formátumú érzéseimet eléjük tárom, ők megértően és átszellemülten tapsolnak majd. Mindenki teljes odaadással hallgatja a szavaimat és ez kölcsönös lesz.
Tévedtem.
Velem együtt más írók is jöttek hozzájuk és amilyen gyorsan oda kerültek, olyan sebességgel nyomtak el engem. Nekik volt tehetségük, karizmájuk és vonzó, mély hangjuk. Olyan hangjuk, ami megkívánja a figyelmet, és ha megszerzi azt, el nem engedi. Az én hangom nem ilyen, nem mondom, hogy túl vékony, vagy átlagos, de szívesen változtatnék rajta, ha lehetne.
Ez alatt a pár hónap alatt rájöttem, nem számít, milyen jól írsz, ha egyszerűen nem tudod magadra vonni a figyelmet. Mostanában a hangsúlyokkal játszadozva próbálom megérinteni a hallgatóságot, de semmi haszna. Az egyetlen dolog, amire felfigyelnek nálam az az, ha leesek a színpadról.

*

 Nap nap után egyre csak úgy éreztem, hogy semmi keresni valóm nincs a klubban. Minden délután nyúzottan estem haza; mogorván és csalódottan.
- Mi a baj, szívem? – emelte le rólam a kabátot Taeyeon szorgosan. Felakasztotta a fogasra és hátulról átölelt, mint mindig.
- Semmi, csak hosszú napom volt. – hazudtam, mint mindig.

Taeyeon-t sosem érdekelte igazán, hogy mi van velem, így már meg sem próbáltam elmondani. A legtöbb kérdése csak az örökségemmel volt kapcsolatos, és hogyha valamilyen eszement gondolatom arra késztetett, hogy elmeséljem neki a napomat, ő az első szónál forgatni kezdte a szemeit és kivonult a konyhába.
Szeretem őt, hisz gyönyörű, tud főzni és jó az ágyban, csupán az zavar, hogy meg sem próbál együtt érezni velem.

Céltudatosan masíroztam a nappali irányába, hogy elterülhessek az ütött-kopott, „nagyi ereklyéje” stílusú kanapén. A párom szorosan mögöttem lépkedett és elkezdte ecsetelni, hogy mennyi kiadása lesz ebben a hónapban.
Finanszírozd ezt, fizesd ki azt. – Meglepett volna, ha ezen kívül mást is meghallok a szájából.
- Rendben, meg lesz minden. – nyögtem szenvedve, csak, hogy abba hagyja végre.
Taeyeon felsikoltott és lágy puszikkal halmozta el az arcomat.
- Hogy hálálhatnám meg, szerelmem? – játszadozott a szavakkal. Tudtam mit akar adni, mindig ez jött.
- Dugjunk!

*

 Másnap kivételesen este mentem a klubba. Tudtam, hogy ebben az időszakban olvasnak fel a „legjobbak”. Azok, akik megkapják a tapsot, az együttérzést és az átlényegülést is; mindazt, amire áhítozom. Csupán két író előadását hallgattam meg, de eldöntöttem, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy beteszem ide a lábamat. Semmi keresni valóm itt! Ők teljesen más szinten vannak, elérhetetlenek. A verseik egy másik világba rántanak, és a végén mindenki állva tapsol. Még én is.

- Hé! Baekhyun? –bökött meg hátulról a kör elnöke, aki történetesen az unokatestvérem második férje. – Miért nem délután jöttél?
- Közbe jött valami. – mondtam alázatosan.
- Értem. Az egyik esti felolvasó beugrott négykor a helyedre, szóval átveheted az ő idejét, ha gondolod. Van versed?
Vagy hetvenszer átgondoltam az ajánlatát egyetlen levegővételnyi idő alatt. Jelenleg a legnépszerűbb írók adják elő gondolataikat és a nézőtér tömve van. Nem lesz több ilyen alkalom és lássuk be, utolsó előadásképp ez igazán megérné.
- Van! – vetettem egy fülig érő mosolyt az elnök felé. Megpaskolta a vállamat és felküldött a színpadra.

Az emberek érdeklődve nézték esetlenkedésemet a lépcsőfokokon, s amikor felértem, ugyancsak kíváncsi arcokba ütköztem. Senki nem ismert fel, és ez jó érzés volt, mintha teljesen új lennék itt. Tiszta lappal indulok. A legjobb versemet kell felmondanom.

Havazás van a szívemben,
itt dideregsz a szememben,
s mindenekben megcsodállak
téged, akit titkolnálak.

Még szóként is tiltva voltál,
titkolt tőlem titkos zsoltár.
Szerelmedből nem maradt más
nekem, csak a földbe hullás.

Szemsugarad záporában
olykor-olykor én is álltam.
Kápráztatott csókod, könnyed,
de becsuktál, mint megunt könyvet.

Az ajkamon nincs bocsánat,
csókod a csókomra száradt.
Szemed csukódása gyónás,
csókoddal szép, az elmúlás.

A hangom remegett és sejtettem, hogy emiatt nem fogok tudni átadni semmilyen érzelmet. Behunyt szemekkel mondtam végig az utolsó sorokat.

 A vers végeztével, mikor a pilláim börtöne mögül, hunyorítva kinéztem a közönségre, meglepetésemre nem üres, hanem meleg tekintetek fogadtak. Nem tapsoltak, nem ujjongtak, de nem hagytak figyelmen kívül sem. Boldog, de úgy igazán, rohadt mód boldog mosoly húzódott az arcomra. Hálás voltam ezért az esti felolvasás lehetőségéért.

Szinte ugrálva mentem le a színpadról, de megtorpantam.
A nézőtér leghátsó zugában valaki ritmikus tenyér összecsapásokba kezdett. Igen, tapsolt. Nekem tapsolt!
Nem tudtam irányítani a testemet, megiramodtam a hang irányába. Rohantam, ahogy a lábam bírta. Tudni akartam ki ő, tudni akartam, hogy mit gondolt a versemről, hogy tényleg tetszett-e neki. Mérhetetlenül nagy késztetést éreztem arra, hogy megismerjem az első embert, aki respektált. A terem végéhez érve lelassítottam, a fickó még mindig tapsolt.

Magas volt, hozzám képest egy igazi óriás. Kócos fürtjei hátra voltak simítva, a hatalmas fülei pedig kibuggyantak a tincsei alatt. Szemei csillogtak és hasonlóan széles vigyor ült a képén, mint az enyémen.
- Remek voltál! – duruzsolta mély, kellemes hangján. – Nagyon tetszett!
Nem hagyta abba a tapsolást, sem a mosolygást. Közelebb léptem hozzá.
- A nevem Baekhyun. Byun Baekhyun. – nyújtottam felé a jobb kezem hirtelen. A fiú meglepett ábrázata szörnyen nevetségesen hatott, és a kézfogásunk is hasonló érzéseket váltott ki belőlem, ám amikor ismét megszólalt, a szívem valamiért kihagyott egy ütemet.
- Az enyém Chanyeol. Park Chanyeol.

Fazekas István - Cyrano panaszai