Talán az egész kerületben miénk volt az egyetlen ház, ahol még fel volt kapcsolva minden lámpa. A nappaliban ültem, Taeyeon pedig velem szemben guggolt, kezében egy kötszeres dobozzal. A jobb csuklóm térfogata a kétszeresére nőtt a fáslitól, amit kedvesem csendesen tekert fel rá.
- Szóval hogy történt?
- Elestem.
Nem volt semmi konkrét indíttatásom arra, hogy részletezzem neki, milyen szerencsétlen, két-ballábas félnótással él együtt. Egyszerűen túl fáradt voltam ahhoz, hogy kioktasson.
- Inkább átment rajtad egy vonat. -mosolyodott el és hirtelenjében a szívem kihagyott egy ütemet... vagy kettőt. - Szóval? Mi történt veled?
Nem mertem elhinni, hogy érdekli őt. Nem voltam annyira naiv, annyira együgyű. Nem szabad hinni a mosolyának, mert minden szem fogából az a benne lakozó végtelen nemtörődömség tükröződik.
- Cica? - simított végig arcomon, mikor befejezte a kezem ápolgatását. Szemében igazi, legalábbis annak tűnő, érdeklődés csillogott. Ha volt valaha is egy olyan perc a kapcsolatunkban, amikor gondolt rám, az érzéseimre vagy bármire, amihez csak nekem van közöm és nem a pénzemnek, akkor az a perc biztos nem volt feleannyira sem hosszú, mint a mostani. Végtelennek tűnt a pillantása, amolyan "megragad és sosem enged el" fajta volt. Olyan, aminek mindent el lehet hinni, meg lehet bocsátani és mérhetetlenül szerelembe lehet vele esni. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek.
- Ugye kikísértem Jongint... - kezdtem életem egyik legkínosabb estéjét mesélni. Elmondtam neki, hogy megkergetett egy kóbor kutya, hogy elrejtőztem egy bokorban, de beleestem az árokba. Pontosan leírtam neki annak a macskának a kinézetét is, aki rám talált, hazáig kergetett és majdnem lerángatta rólam a nadrágot. - Istenemre mondom, meg akart enni! - magyaráztam a már lefedett karmolás és harapás nyomokra mutogatva. A hazajutásom minden részletét elregéltem neki. Rengeteget túloztam, néhol hősként, néhol áldozatként mutattam be magam, ő pedig nevetett, persze egy szavamat sem hitte el.
Nem tudtam abba hagyni a beszédet, egy új mesét kreáltam a régiből és csak hazudtam és hazudtam szemtelenül. Akkora baromságokat hordtam össze, amilyet a világ még nem hordott a hátán, mert nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen. Sem az arcán tündöklő mosoly, sem a csengő kacagás, sem a bennem keltett érzés nem maradhatott abba.
Fagyjon meg a világ, hogy az ő mosolya tovább melegíthessen! - gondoltam.
A jelenet, ahogy ott guggolt előttem és felhőtlenül hahotázott, valahogy a kezdetek kezdetére emlékeztetett: egy iskolai egyenruháját paradicsomlével leöntő végzős lányra, és egy szalvétáért kapkodó másodéves fiúra, aki - miután belátta, hogy nem tudja eltüntetni a foltot a blúzról - értetlenül szemlélte a lányt, hogy miért nevet a szituáción.
Ugyanazt az őszinte vigyort mutatta meg nekem és én elhittem, hogy nyomban belé tudnék szeretni ismét, de hirtelen abba maradt a hangos kacagás és esküdni mertem volna, a szobában is hidegebb lett egy-két fokkal. A múlt képe lassan elmosódott a szemem elől, a szalvéták, a paradicsomlé és az a mosolygós lány is, helyüket pedig két szigorú szempár vette át, melyek egyenesen a lelkembe tekintettek. Taeyeon pirosra festett ajkai szólásra nyíltak és egy hűvös, borzongató érzés végigszaladt a hátamon.
- Elestem.
Nem volt semmi konkrét indíttatásom arra, hogy részletezzem neki, milyen szerencsétlen, két-ballábas félnótással él együtt. Egyszerűen túl fáradt voltam ahhoz, hogy kioktasson.
- Inkább átment rajtad egy vonat. -mosolyodott el és hirtelenjében a szívem kihagyott egy ütemet... vagy kettőt. - Szóval? Mi történt veled?
Nem mertem elhinni, hogy érdekli őt. Nem voltam annyira naiv, annyira együgyű. Nem szabad hinni a mosolyának, mert minden szem fogából az a benne lakozó végtelen nemtörődömség tükröződik.
- Cica? - simított végig arcomon, mikor befejezte a kezem ápolgatását. Szemében igazi, legalábbis annak tűnő, érdeklődés csillogott. Ha volt valaha is egy olyan perc a kapcsolatunkban, amikor gondolt rám, az érzéseimre vagy bármire, amihez csak nekem van közöm és nem a pénzemnek, akkor az a perc biztos nem volt feleannyira sem hosszú, mint a mostani. Végtelennek tűnt a pillantása, amolyan "megragad és sosem enged el" fajta volt. Olyan, aminek mindent el lehet hinni, meg lehet bocsátani és mérhetetlenül szerelembe lehet vele esni. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek.
- Ugye kikísértem Jongint... - kezdtem életem egyik legkínosabb estéjét mesélni. Elmondtam neki, hogy megkergetett egy kóbor kutya, hogy elrejtőztem egy bokorban, de beleestem az árokba. Pontosan leírtam neki annak a macskának a kinézetét is, aki rám talált, hazáig kergetett és majdnem lerángatta rólam a nadrágot. - Istenemre mondom, meg akart enni! - magyaráztam a már lefedett karmolás és harapás nyomokra mutogatva. A hazajutásom minden részletét elregéltem neki. Rengeteget túloztam, néhol hősként, néhol áldozatként mutattam be magam, ő pedig nevetett, persze egy szavamat sem hitte el.
Nem tudtam abba hagyni a beszédet, egy új mesét kreáltam a régiből és csak hazudtam és hazudtam szemtelenül. Akkora baromságokat hordtam össze, amilyet a világ még nem hordott a hátán, mert nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen. Sem az arcán tündöklő mosoly, sem a csengő kacagás, sem a bennem keltett érzés nem maradhatott abba.
Fagyjon meg a világ, hogy az ő mosolya tovább melegíthessen! - gondoltam.
A jelenet, ahogy ott guggolt előttem és felhőtlenül hahotázott, valahogy a kezdetek kezdetére emlékeztetett: egy iskolai egyenruháját paradicsomlével leöntő végzős lányra, és egy szalvétáért kapkodó másodéves fiúra, aki - miután belátta, hogy nem tudja eltüntetni a foltot a blúzról - értetlenül szemlélte a lányt, hogy miért nevet a szituáción.
Ugyanazt az őszinte vigyort mutatta meg nekem és én elhittem, hogy nyomban belé tudnék szeretni ismét, de hirtelen abba maradt a hangos kacagás és esküdni mertem volna, a szobában is hidegebb lett egy-két fokkal. A múlt képe lassan elmosódott a szemem elől, a szalvéták, a paradicsomlé és az a mosolygós lány is, helyüket pedig két szigorú szempár vette át, melyek egyenesen a lelkembe tekintettek. Taeyeon pirosra festett ajkai szólásra nyíltak és egy hűvös, borzongató érzés végigszaladt a hátamon.
- Szakítsunk.
*
Négy nap alatt ürült ki a ház: a falról a fényképek, a sárga bögrém mellől az ő rózsaszínje, az elektromos fogkefe meg a mandulás tusfürdő, a csinos, drága ruhák, az idegesítő illatgyertyák, a biokaják a hűtőből, maga a hűtő és a plazma tévé. Mind eltűnt. A vászon függöny, a perzsa szőnyeg, a lámpabura, hat porcelántál a kilencből, Liza és a másik macska is, amelyiknek mindig elfelejtettem a nevét... és Taeyeon. Mind elhagyott.
Ábrándos tekintettel néztem a ridegül hátrahagyott Francis Bacon festményekre a nappali jobb sarkában. Valami furcsa, groteszk együttérzést tanúsítottam feléjük, amelyet még magamnak sem sikerült megmagyaráznom. Néha azon kaptam magam, hogy megkérdezem tőlük, jól vannak-e? Esznek rendesen, aludnak eleget? Nem magányosak, ugye?
Egyik sem válaszolt, mégis megértően bólogattam, mintha valahogy csak-csak kommunikálnék velük. A képek festője, Francis, abban az évben halt meg, amikor én megszülettem. Totális véletlen, de életem második legnagyobb iróniájának tartom. Az első az, hogy az a felszínes, önimádó, álszent büdös kis... lány; szakított velem.
Nem gyászolok. A gyászba bele is halnék, és nem engedhetem meg neki azt az örömet. Próbálom magam a földön tartani, próbálok életben maradni.
Az üres szobák és a falon lógó sorstársaimon kívül egy mentőövem van, amibe kapaszkodhatok. Az én drága, gyerekes haragom és sértettségem, melyet odaadóan táplálok, mert mondom, más már nincs nekem.
Némán feküdtem a padlón és az órát figyeltem, az egyetlen élőnek tűnő dolgot a helyiségben. A nagy mutató kényelmesen tette meg a lépéseit, ahányszor a másodpercmutató elszaladt a 12-es előtt.
- Háromnegyed kilenc. - suttogtam a levegőbe. - Ég alján halvány fény dereng, mintha kelne reggel a Nap. - az óráról az ablakra vándorolt tekintetem. A beszűrődő fény csípte a szememet. - Lelkem magányosan kereng; hideg, tiszta kristály darab... Ó, te jó ég! Bassza meg... Ezt leírom!
Az utolsó szót jegyeztem le, amikor egy új sms érkezését jelezte a telefonom. Az üzenetet az "unoka-sógorom" küldte emlékeztetőül, hogy nem Taeyeon az egyetlen bonyodalma a szánalmas, sivár létezésemnek:
Van egy jó és egy rossz hírem
1: az írók versenyének időpontja dec. 14.
2: a drága feleségem csinált kimchit neked is, sós, mint a szemét, gyere a klubba érte (és hosszabbítsd meg a tagságod, lejárt)
- Sós, mint a szemét. - ismételtem egy halvány mosoly kíséretében. - Milyen költői.
Egyik sem válaszolt, mégis megértően bólogattam, mintha valahogy csak-csak kommunikálnék velük. A képek festője, Francis, abban az évben halt meg, amikor én megszülettem. Totális véletlen, de életem második legnagyobb iróniájának tartom. Az első az, hogy az a felszínes, önimádó, álszent büdös kis... lány; szakított velem.
Nem gyászolok. A gyászba bele is halnék, és nem engedhetem meg neki azt az örömet. Próbálom magam a földön tartani, próbálok életben maradni.
Az üres szobák és a falon lógó sorstársaimon kívül egy mentőövem van, amibe kapaszkodhatok. Az én drága, gyerekes haragom és sértettségem, melyet odaadóan táplálok, mert mondom, más már nincs nekem.
Némán feküdtem a padlón és az órát figyeltem, az egyetlen élőnek tűnő dolgot a helyiségben. A nagy mutató kényelmesen tette meg a lépéseit, ahányszor a másodpercmutató elszaladt a 12-es előtt.
- Háromnegyed kilenc. - suttogtam a levegőbe. - Ég alján halvány fény dereng, mintha kelne reggel a Nap. - az óráról az ablakra vándorolt tekintetem. A beszűrődő fény csípte a szememet. - Lelkem magányosan kereng; hideg, tiszta kristály darab... Ó, te jó ég! Bassza meg... Ezt leírom!
Az utolsó szót jegyeztem le, amikor egy új sms érkezését jelezte a telefonom. Az üzenetet az "unoka-sógorom" küldte emlékeztetőül, hogy nem Taeyeon az egyetlen bonyodalma a szánalmas, sivár létezésemnek:
Van egy jó és egy rossz hírem
1: az írók versenyének időpontja dec. 14.
2: a drága feleségem csinált kimchit neked is, sós, mint a szemét, gyere a klubba érte (és hosszabbítsd meg a tagságod, lejárt)
- Sós, mint a szemét. - ismételtem egy halvány mosoly kíséretében. - Milyen költői.
