Strofa 2

  Úgy tűnt, mintha az idő szándékosan lassult volna le, csak, hogy az ujjaim a tenyerében egy átlagos kézfogásnál hosszabb ideig időzhessenek.
- Első fellépés? - Az egyetlen dolog, amit felfogtam az az, hogy a meleg bőre már nem simult az enyémhez. Lassan leengedtem a kezem magam mellé és igyekeztem átkonvertálni az előbbi kérdését.
- Igen. Vagyis nem! Délután szoktam felolvasni, szal' az estin első volt, ja.
- Értem. - nevető ráncai felfelé íveltek, pont úgy, mintha nyomban elröhögné magát.
- És neked?! - rivalltam rá rekedten. - Mármint, először vagy itt?
Szinte éreztem, ahogy lesül a bőr a képemről. Figyelem emberek! Ez itt a világ első számú - random üvöltöző - félnótása, Byun Baekhyun személyesen!
- Pár hónapja elkezdtem verseket írogatni, aztán most körülbelül két hete idehurcolom őket a közönségnek. Egészen üdítő érzés!
Tehát még friss hús. Lehet akármennyire vonzó a hangja, - már pedig nagyon is az - a versei nincsenek fele annyira se jók, mint ahogy azt elvárhatnánk egy estitől. Ez a srác esetlen és egy valóságos mamlasz, így ha akarnám, se tudnám vetélytársnak tekinteni. Sőt, szerintem jelen pillanatban egy sorson osztozunk: mind a ketten "kezdők" vagyunk. A különbség csak az, hogy én több, mint fél éve erősítem ezt a tábort.
- Király! - nyögtem. - Nos...
- Nos?
- Nos, még találkozunk, Chanyeol! - hadartam a szavakat és beleintegettem a megnyerő hangú sorstársam arcába.
- Rendben. Szavadon foglak, Baekie!
Baekie. Az imént azt mondta, hogy Baekie?!

*

  A kezemben egy valaha ezüst színű golyóstoll nyomorgott, de a fogása helyén mára már lekopott a festék. Begyakorolt mozdulatokkal szántottam vele végig egy papírlap felületén, miközben erősen koncentráltam arra, hogy mérgemben el ne hajítsak mindent. 

- "Szemeid, mint két térkép, s elvezet az úton a kincsért..." - olvastam fel hangosan azt a sort, amit még nem sikerült a felismerhetetlenségig összefirkálnom. - Jézusom! Úristen! Ez szörnyű! Milyen térkép, mégis mit gondoltam?!
A szoba sarkában lévő papírkupac újabb galacsinnal bővült.
A hálószoba valóságos csatamezővé válik, amikor beáll a költői válság. A harc a gondolataim megfogalmazása és azoknak a lapra vetése közt folyik, ám a végén nem nyer egyikük sem - maximum a papír-írószer bolt, ugyanis teljesen felemészti a készleteimet a heves háború.
December első vasárnapján lesz egy hivatalból versenynek nevezett dolog a klubban, ami valójában egy farokméregetés az esti és a délutáni felolvasók között, semmi több. Az a srác múltkorról elegendő erőt csepegtetett belém ahhoz, hogy legalább azon az egy eseményen ismét megkíséreljem leégetni magam. Készségesen neki is láttam a versírásnak, de elakadtam... az első szónál.
Van még egy hónapom összedobni valamit, de én már most legszívesebben levágnám a saját ujjaimat, hogy megállítsam magam a reménytelen próbálkozásban.

- Cica! - mosolygott rám az ajtóban állva Taeyeon. Már majdnem hittem a belőle áradó jóindulatnak, de még időben észre vettem a szemeiben meglapuló fanyar undort és a ki nem mondott, mégis egyértelmű figyelmeztetéseket, mint például a "feldughatod magadnak a szaros papírjaidat, mert én aztán fel nem takarítom" vagy a "felszeded, vagy megöllek" intést.

- Összepakolok. - vakartam meg a tarkómat alázatosan, ő pedig halkan felkuncogott.
- Helyes.
- Tae! - szóltam utána, még mielőtt kifordult volna a folyosóra. - Idejönnél egy pillanatra?
Morcosan, már-már haragudva huppant le az ágyra. Két karját támasznak használta maga mögött, s igyekezett minél kényelmesebben elhelyezkedni a barna, kockamintás ágyneműn.
Odagurultam hozzá, hófehér pofiját a kezeim közé fogtam és elszántan fürkésztem szempárjait.
- Mit csinálsz? - húzódott el.
- Ihletet gyűjtök, maradj nyugton!
- Ijesztő.
Íriszeimet ajkának játékos ívére irányítottam és gondosan szemügyre vettem minden egyes vonást az arcán. Minden vonalat, minden rakoncátlan hajszálat, ami a homlokára hullott áttanulmányoztam és mélyen az elmémbe véstem.
Semmi.
Még az ő gyönyörűsége sem tudott megihletni.

  Csöngött a kaputelefon, mire Taeyeon megkönnyebbülten kikacsázott a légteremből.
Ott ültem megsemmisülve, kifejezéstelen, bár lassacskán dühtől torzuló arccal és igyekeztem feldolgozni a totális vereséget.

- A kurva életbe. - suttogtam megadva magam a ténynek. - Tényleg nem tudok írni.

- De rossz valakinek!
Az ismerős hang hallatán felkaptam a fejem és vigyorogva a tulajdonosához rohantam.
- Hogy kerülsz ide? Azt hittem később jössz!
Októberben kaptam egy e-mailt, amiben figyelmeztetett, hogy év végén ha akarom, ha nem meglátogat. Titkon automatikusan szilveszterre tippeltem az esemény időpontját. Rosszul tettem, de boldogan nyugtáztam a tévedésem. - Basszus, hány éve is?
- Egészen pontosan három éve és négy hónapja. Hiányoztam? Ne válaszolj, tudom! - hangosan kacarászott a saját "poénján" én pedig kénytelen voltam vele együtt nevetni.
Ez a menthetetlenül egoista srác középiskola óta a legjobb barátom, ám amikor kiment külföldre tanulni, valahogy elsodort minket a sors egymástól. Az elején még folyton hívogattam őt, de időhiány miatt egy éven belül megszakadt ez a csekély kapcsolatom is vele. Sajnáltam a barátságunkat veszni hagyni, de tudtam, én csak egy kisebb teher lennék a vállán, amit egyhamar úgyis megunna.
Ezt a pontot kikerülve engedtem el őt - és most itt van. Agyonzselézett hajjal, fekete bőrdzsekiben és szakadt farmernadrágban az ajtófélfának támaszkodva mosolygott rám szüntelenül. Meg kellett őt érintenem ahhoz, hogy elhiggyem, tényleg itt van, ő az, és jelen pillanatban nem csak hallucinálok valami olcsó drogtól. Éreznem kellett az ujjaim közt, hogy Kim Jongin végre hazajött! 

 *

  Már vagy két órája beszéltem, ő pedig azóta csinált magának kávét, ebédet és elmosogatta azokat az edényeket is, amiket Taeyeon napok óta csak kerülgetett. Igazán nem hibáztathatott, hogy szinte ömlöttek belőlem szavak, hiszen három év túl hosszú idő, hogy pár percbe fojtsam.
- Egyébként - szakította félbe a válságomról szóló monológomat. Most szólalt meg először, mióta elkezdődött az egyoldalú beszélgetésünk. - nem úgy volt, hogy feladod az írást?
Jongin mostanra mindenről tudott, ami velem történik, erről gondoskodtam.
- Ja. De végig gondoltam azt, amit az a srác mondott.
- A füles-torony? Park Chanyeol?
Egy elismerő, büszke mosolyt eresztettem felé. Anno elég nehezen jegyezte meg az emberek nevét, ha mégis sikerült neki, annak nyomós oka volt. Talán a Chanyeol iránt való túlzott izgatottságom miatt ragadt meg benne.
- Tetszett neki a versem. Vagyis még van remény számomra.
- Aha. Mégsem voltál felolvasáson két egész hete. - mutatott rá az igazságra.
- Lényegtelen mellékszál.
- Ugyan már! Nem akarsz találkozni vele?
- Kivel? - szempilláim alatt a pupillám a kétszeresére tágult, mikor ismét kimondta a nevét.
- Chanyeollal!
Nem mondom, hogy nem futott már át egy párszor bennem a kérdés, de sosem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet. Most, hogy hangosan is hallhattam ezt az agyam legmélyére űzött gondolatot, úgy érzem sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint azelőtt. Talán a jó kérdés nem is az, hogy akarom-e látni, hanem, hogy ha látnám, mi történne. Egy biztos; nagyon nagy hatással volt rám, hiszen a szakadék széléről vonszolta komfortzónába az írói énemet, méghozzá egyetlen egy mondattal. Ez igazán szép teljesítmény, elismerem, de akkor sincs különösebb érdekeltségem felé.
- Talán segíthetnétek egymáson. - vetette oda Jongin, amikor már a negyedik perce ücsörögtem az étkező asztalon szótlanul.
- Gondolod? - a jobb lábam rúgott egyet a levegőbe, majd a bal is.
- Persze! - fuldoklás szerű nevetést hallatott. - Aztán a végén kiderül, hogy meleg vagy; megcsókolod, az ajkaid sóvárognak majd minden egyes másodpercért, amit nem az ő puha párnáinak ízlelésével töltenek, a bőröd ég, ahol hozzád ér, és ezzel egy mindent felperzselő, beteges szerelem veszi kezdetét, amiből sosem gyógyulsz ki igazán. - bólintott. Majdhogynem megveregette a saját vállát, amiért ilyen remek mondatot tudott összetákolni. Akárhogy is, hatásos volt. Na persze mondhatnám, hogy könnyű annak, aki történet író. Három regényen is túl van már. Nem mellesleg ő maga már tapasztalta azt az érzést, amiről beszélt. Előnyben van.
Megköszörültem a torkom és a lehető legkomolyabb tekintettemmel sújtottam le rá.
- Mélyen szántó feltevés, barátom, de én nem vagyok Do Kyungsoo.

  A következő két órában Kai élete került terítékre, én pedig csodálattal hallgattam mindazt, amit elmesélt. Rengeteg helyen megfordult, rengeteg emberrel találkozott, de ami engem igazán felvillanyozott, az a szerelmi élete volt. Amikor kimondta Kyungsoo nevét felragyogott az arca és le sem lehetett volna vakarni róla azt a bugyuta mosolyt. Megrészegülve, bódult izgalommal mesélt el minden apróságot róla, hogy mikor kel, mit vesz fel általában, mik a kedvenc dolgai. Jongin mindent tudott Kyungsooról. Elképesztően szerelmesnek tűnt.
Ők ketten még akkor jöttek össze, amikor középiskolába jártunk. Jongin a gimnáziumi években falta a nőket. Minden héten más csaja volt, nála heterobb senki sem lehetett volna, de aztán beiratkozott az osztályba egy alacsony, "imádni való" - kisebb dühkitöréseket produkáló - srác, és a nagyon hetero barátomból nagyon buzi lett.
Olyan hihetetlennek tűnik nekem, hogy valakit ilyen sokáig tud szívből szeretni, pont úgy, mint a kapcsolatuk legelején, teljes odaadással. Mert hát öt év igenis hosszú idő.
Taeyeonnal körülbelül két napig voltunk szerelmesek, most már csak az én pénzem és az ő szépsége az, ami összetart kettőnket.
Jongint hallgatva úgy éreztem, nekem sosem lehet olyan boldog életem, mint neki.

*

  A váratlan vendégem hajnalban indult haza, én pedig kikísértem az állomásig. Az arcomat kicsípte a fagyos, északi szél és ha nem lenne lehetetlen, híven állítanám, hogy az orromból jégcsapok lógtak ki.
- Vigyázz magadra! - nevetett felém a barátom, mielőtt még felszállt volna az utolsó buszra, ami kiviszi őt Anyangból.
- Jó legyél, Jongin!
Még volt egy perc az indulásig, és a jármű nem volt hajlandó elindulni, míg a visszaszámláló a nullához nem ért.

  Nehéz léptek zaját visszhangozta a tér, a kivetítőn pedig már csak negyven másodperc villogott.
- Hé!
Harminchét másodperc.
- Byun Baekhyun, igaz?
Harmincegy másodperc.
- El se hiszem, hogy pont most találkozunk!
Huszonhat másodperc.
- Két hete nem voltál a klubban.
Huszonegy másodperc.
- Holnapra egy remek verset viszek! Ígérd meg, hogy eljössz, oké?
Tíz másodperc.
- Ne felejtsd el, Baekie! Holnap találkozunk!
A következő pillanatban az óriás felugrott az utas szállítóra, éppen, hogy nem zárták rá az ajtót.
Magamon éreztem Jongin kérdő pillantásait és annak a másiknak az izgatott tekintetét is. Felpillantottam és a buszon az Ő kócos fejét kerestem, nem Jonginét, nem is másét, hanem Chanyeolét. A jármű végében találtam rá, engem nézett, én pedig nem tudtam elterelni a figyelmemet arról a tényről, hogy az a két csokoládébarna szempár ma még csillogóbb volt, mint legutóbb.